Írta T. Austin-Sparks
Nyomtatásban először: "A Witness and A Testimony" című magazin 1946. Nov-Dec, Vol. 24-6 számában (ez a változat). Később: 1971.Máj-Jún, Vol. 49-3. Eredeti címe: The Rest and the Courage of Faith.
(Fordította: Patócs Eszter)
"Annakokáért megvan (megmarad) a szombatja (nyugalma) az Isten népének" (Zsid 4,9).
"Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenségük miatt" (Zsid 3,19).
"Júda fiai Gilgálban Józsué elé járultak, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, hogy mit mondott az Úr Mózesnek, az Isten emberének rólam és rólad Kádés-Barneában. Negyven esztendős voltam, amikor elküldött engem Mózes, az Úr szolgája Kádés-Barneából, hogy kémkedjem ebben az országban. Én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött. Társaim azonban, akik velem együtt jöttek, megrémítették a nép szívét. De én teljes mértékben követtem Istenemet, az Urat. Azon a napon így esküdött meg Mózes: Bizony, a te örökséged lesz és a te fiaidé mindörökké az a föld, amelyre lábad lépett, mivel teljes mértékben követted az én Istenemet, az Urat. Mostanáig életben tartott engem az Úr, ahogyan megígérte. Negyvenöt éve annak, hogy ezt az ígéretet tette az Úr Mózesnek, amikor a pusztában járt Izráel. Most, éppen ma vagyok nyolcvanöt esztendős. Még ma is olyan erős vagyok, mint amikor Mózes elküldött engem. Amilyen akkor volt az erőm, olyan az erőm most is: harcba vonulok, és visszatérek. Most azért add nekem azt a hegyvidéket, amit megígért az Úr azon a napon, hiszen te is hallottad akkor, hogy anákok vannak ott és megerősített nagy városok. Talán velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr! Józsué megáldotta őt, és örökségül adta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának. Ezért lett Hebrón a kenizzi Kálébnak, Jefunne fiának az öröksége mind a mai napig, mert teljes mértékben követte az Urat, Izráel Istenét” (Józs 14,6-14).
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak úgy tűnhet, hogy nagyon visszamegyek és igen tág térre tévedek, amikor azt mondom, hogy mi keresztyének állandóan szembekerülünk keresztyén mivoltunkkal, sok próba ér bennünket ezen a területen. Sokunk számára még nem is igazán valóság a keresztyén élet. Hogy mit értek ezalatt? Egyrészt azt, hogy az igazi keresztyénség kapuja a nyugalom kapuja: a hit nyugalma. Olyan egyszerűen, ahogy az Úr Jézus hívott: "Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket" (Mt 11,28). Ezt egy sokaságnak mondta, és szavait általában az evangélizációk alkalmával a meg nem térteknek szánják. De ahogy itt a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk ezeket a szavakat, az egy sokkal mélyebb és teljesebb értelmet ad, mint amit általában felismerünk ebben az egyszerű hívásban: "Jöjjetek énhozzám... és nyugalmat adok nektek." Van itt valami, amit meg kell hallanunk, ki kell kutatnunk ebben a kijelentésben, hogy "Annakokáért megvan a szombatja (nyugalma) az Isten népének"(Zsid 4,9).
Ha megnézzük a szövegkörnyezetet, ez valami olyat jelent, amibe Isten népe még nem ment be: "nem mehettek be hitetlenségük miatt" (Zsid 3,19). Nem mehettek be. Kik voltak ők? Isten népe. És az is Isten népe, akik számára megmarad a nyugalom. Ne egy jövőbeli dolgora gondoljunk, mert ez egyáltalán nem ezt jelenti, hogy amikor majd hazatérünk a dicsőségbe, akkor érkezünk a szombat nyugalmába, akkor megyünk be a nyugodalomba. Ez nem olyan valami, ami a sírba kerülésre vonatkozik, hogy bement a nyugodalomba. Ez most megmarad Isten népe számára, nem a halálban, hanem még életünk idején. A nyugalom megmarad, megvan.
Ugye, nem gondoljátok, hogy túl egyszerű dolgokkal foglalkozom? Hiszen tudjátok a szívetekben, ahogy én is az enyémben, hogy a szívnek ez a nyugalma, a hit nyugalma mindig aktuális kérdés, nagyon gyakran felüti a fejét. Az egyik, ami oly sokunkból hiányzik, az ez a nyugalom, vagy hogy másképp fogalmazzak: gyakran inkább olyanok jellemeznek minket, hogy bosszankodás, aggodalom, bizonytalanság, és mindazok, amik épp ellenkezői a nyugodt bizonyosságnak, csendes bizalomnak, annak a lelkületnek és hozzáállásnak, ami mindig azt mondja: "Ne félj, ne bosszankodj, minden rendben van!" Az ellenségünk mindig ezen munkálkodik, hogy megzavarja, lerombolja és elrabolja tőlünk, hogy felkavarjon, bosszantson, irányítson, felzaklasson, bármit megtesz, hogy meglopja nyugalmunkat, vagy megakadályozza, hogy bemenjünk a nyugalomba.
Ez a hit nyugalma, és nem a tétlenség, közömbösség vagy gondatlanság nyugalma. Van különbség gondATLANság és a gondTALANság között! Megmarad, vagyis van még valami, amit meg kell szerezni, még létezik valami, van még valami, amit Isten elkészített az Ő népének. Az Ő népének! Nincs jogunk odamenni a hitetlenekhez, és azt mondani, hogy jöjjenek Krisztushoz, hogy nyugalmat nyerjenek, amíg mi magunk nem ismerjük ezt a nyugalmat. Ez aláássa, vagyis meggyengíti, korlátozza bizonyságtételünket és szolgálatunkat, teljesen hitelét veszíti, ha mi magunk nem vagyunk a nyugodalomban. És ellenségünknek pont ez a célja, hogy hitelünket veszítsük, és így elvegye tőlünk azt a jogot, amit az Ővele való közösségben nyertünk, Aki soha sem volt zaklatott vagy nyugtalan, soha sem kételkedett abban, hogy Ki az, Aki uralkodik. Láthatjuk hát, hogy a nyugalom annak a hitnek a gyakorlati megnyilvánulása, hogy Ő az Úr, Isten népének a nyugtalansága éppen erre mér csapást, hogy Krisztus Úr.
A hit nyugalma kell, hogy az alap legyen, nemcsak a megigazulás kérdésében, bár igaz, hogy ha ez nem rendeződik ezen az alapon, akkor sehol máshol sem fog. És igen, az ellenség támadja ezt is, még Isten gyermekeinek életében is, szüntelen arra törekszik, hogy aláássa, hogy valahogyan felhozza újra a megigazulás kérdését, hogy igazakká lettünk Isten előtt, a mi helyzetünket tekintve, hogy Ő elfogadott minket – nem teljes vagy végleges állapotunkban, hanem egyedül Krisztusban. Vagyis nem úgy, mint akik teljesen tökéletesek vagyunk magunkban, hanem abban az egységben és annak alapján, hogy kicsoda Ő. Az ellenség mindig ezt akarja aláásni, számtalan módszere van, és rendkívül kitartóan, nagy erővel küzd. És ebben is miénk lehet a hit nyugalma, és még ezernyi más gyakorlati dolog között a mindennapokban. Ezek olyan események, amelyek irányítása nincs hatalmunkban, nem tudjuk bebiztosítani, elrendezni, vagy gyorsítani őket. A mindennapi élet ezernyi olyan utat hoz, melyben lehetőségünk van a hit nyugalmával megállni, bele állni abba az Úrba vetett hitbe, ami nyugalmat hoz. Olyan csalárdak az ellenségnek az útjai, hogy még azt is bizonygatja majd, hogy ez túl kicsit dolog ahhoz, hogy az Urat zavarjuk vele; csak egy kis esemény, miért mennénk vele az Úrhoz? Ettől Ő sokkal nagyobb és fontosabb dolgokkal foglalkozik! Miért tennéd az Urat kifutófiúvá (teljes tisztelettel mondom), hogy mindig a te apró-cseprő dolgaidat intézze? Ha mindezek között az életünk bizonyságát meg tudjuk őrizni nyugalomban, akkor az becses az Úr szemében, nem kis dolog előtte. Ha ebben a kérdésben csorbát szenved az Úr dicsősége, akkor az egy jelentős dolog. Lehet, hogy csak jelentéktelen esemény az életünkben, de nap mint nap számtalan módon veszíthetjük el higgadtságunkat, nyugalmunkat, azt a csendes bizonyosságot, hogy szellemiképpen tudjunk gondolkodni, és ilyenkor az Úr sokat veszít, mert az válik nyilvánvalóvá, hogy valamiben nincs hitünk, és azzal együtt eltűnt a nyugalom is. Ez az egyik oldala. Ez komoly kihívás a számunkra.
"Látjuk is, hogy nem mehettek be hitetlenségük miatt". Nem mehettek be, vagy nem tudtak bemenni, vagyis a hitetlenség lebénít, kizár, alkalmatlanná tesz. Ez azt jelenti, hogy minél hamarabb nézünk szembe ezzel a kérdéssel (és amennyire lehet, rendezzük is), annál jobb. Izraelt harmincnyolc évig egyszerűen megkötözte, feltartotta ez az egy kérdés, mondhatjuk úgy is, hogy körbe-körbe jártak ekörül, hogy hisznek Istennek, vagy sem. Sok területen újra és újra felmerült ez a probléma. Felmerült a külső körülményekben, hiszen fizikailag nehéz volt a pusztai élet. De az Úr nem változtatta meg a körülményeket, először a nép szívében kellett változásnak végbemenni. A külső dolgok akkor rendeződtek, amikor látta a változást bennük. Amikor a Benne való hit kérdése rendeződött, akkor az Úr kezébe vette a külső körülményeket is. A hit kérdése felmerült a körülményekben, érzelmi, értelmi és akarati területen is; és ez a próba sokféleképpen jelentkezett. Sorba vehetjük a nép megtapasztalásait, és láthatjuk, hogy mindegyik egy-egy rendkívüli hitpróba volt, és a próba szinte naponként más és más formát öltött, más területen ütötte fel a fejét, mégis ugyanaz a próba volt. Minden területen megjelent, de az Úr soha sem változtatott ezen, nem akadályozta meg, soha sem engedte, hogy a körülmények megváltozzanak, hanem mindig egy dologra figyelt. Ami valóban számít, az a belső ember, és amíg ott nem rendeződtek a kérdések, addig az Úr nem foglalkozott a többivel.
Persze, azért ezek elég összetett kérdések. Ne gondoljuk, hogy ez és ez az oka a körülményeinknek. Ezek hozzájárulhatnak, talán megpróbálnak, és nagyon meg is terhelhetnek. A fizikai, testi dolgok igenis nyomást gyakorolnak ránk, rendkívül nehézzé teszik a helyzetet, és valóban számítanak. Azok a körülmények, amelyekben az életünket éljünk, sokat számítanak, és megnehezítik a helyzetet. Azt kívánjuk, bárcsak az Úr elrendezné ezt a testi dolgot, vagy azt a külső körülményt, vagy bármi mást! Minden amiatt van, az az oka. Így gondolkodunk mi, de ez egyáltalán nem az Úr gondolata. Ennél sokkal mélyebben gyökerező dologról van szó, mégpedig egyszerűen arról, hogy hiszünk-e Istennek; van-e bennünk eltökélt hit, Istenbe vetett bizalom? Az Úr ki akar emelni bennünket a mi ingatag és változékony lelki életünkből, ahol ki vagyunk szolgáltatva érzelmeinknek, gondolatainknak, érvelésünknek, és még sok másnak, és át akar helyezni egy olyan talajra, ahol szellemben állhatatosak vagyunk. Ez az a pont, amin megfordul minden a zsoltár szerint: „De szívök nem volt tökéletes iránta” (Zsolt 78,37) – nem volt hűséges, állhatatos (angol ford. szerint), e köré csoportosul az a negyvenév. Ennek szellemben van a megoldása: meg lettek próbálva minden más területen mindenféle módon, de végeredményben ez egy szellemi kérdés. "Hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Szelleme által a belső emberben" (Ef 3,16) - mindegyikre ez a válasz. A többi tényező pedig talán rendeződik, vagy legalábbis meg fogjuk tanulni, hogyan emelkedjünk feléjük, ha nem vétetnek el.
Térjünk vissza a Józsué könyvéhez. Az első nemzedékből csak két ember lépett ki a lélek fennhatósága alól: Józsué és Káleb. Ők győzelmet arattak azon a területen, és le is győzték azt. Először azon a területen győztek, majd az Úr kivezette őket onnan, de olyan csodálatosan fedi fel a Józsué könyvének 14. fejezete azt, hogy míg ott voltak, a hit nyugalma volt az ő győzelmüknek titka. Káleb, az egyikük, odamegy Józsuéhoz. Már öreg ember, de még mindig hit által él azon az alapon, amelyre az Úrban bízva évekkel azelőtt állt. Akkor foglalta el ezt a pozíciót, amikor ő is egy volt a kémek közül, és a nagy többség rossz híreket hozott. Ők a körülményeiken keresztül néztek Istenre, a másik kettő pedig Istenen keresztül nézett a körülményeikre; ez volt a különbség. Káleb arra az alapra állt, hogy mindenre Istennel számolva tekint, és még mindig így élt. Most pedig mint öreg ember, elmegy Józsuéhoz, és amikor a többiek kellemes, könnyű, gazdag területen kapják meg örökségüket, hol minden szép a láthatáron, Káleb azt kéri, hogy: Add nekem ezt a hegyet, ahol óriások, nagy és erősített városok vannak. Add nekem ezt a hegyet!
Ó, barátaim, sok mindent lehetne erről mondani, de most megelégszem azzal, ami a mi szívünkhöz szól. Mit keresel? – könnyű örökséget, egy szép, jól megmunkálható kis káposztaföldet, ami azonnal meghálálja erőfeszítésedet, és megelégedéssel tölt el? Virágzó földet keresel? A hit, ami Józsuét és Kálebet a szív nyugalmához vezette, mielőtt még bementek volna a nyugalom földjére, az ez a hit volt: Adj nekem egy nehéz területet! Itt van egy helyzet tele nehézséggel, tele veszéllyel és ellenséggel, szinte rémisztő kilátások, mégis hadd próbáljam meg! Látod a próbát. A nehézségek elriasztanak, vagy egy nagyszerű lehetőséget látsz benne, hogy az Úr megdicsőüljön? "Hátha velem lesz az Úr... amint megmondotta az Úr" (Józs 14,12). Hogyan nézünk szembe a nehézségekkel? Mert vannak ám nehézségek, vannak problémák, és úgy tűnik, hogy csak halmozódnak, ahogy haladunk előre. Néha lehetetlennek, reménytelen helyzetnek tűnik. Talán személyes életünk miatt, vagy talán valamiért bennünk vagy rajtunk kívül, vagy a szolgálat miatt, amire elhívott minket az Úr, de annyira kilátástalannak, megmászhatatlan hegynek tűnik! És akkor mi lesz? Add nekem e hegyet! Csak az igazi Istenbe vetett hit fogadhat így dolgokat, hogy: Igen, nehéz, ez kétségtelen, emberileg ijesztő és reménytelen, de tegyük meg az Úr nevében; hátha az Úr... Az Úr! Tehát az Úron keresztül nézzük a hegyet, és ne a hegyen keresztül lássuk az Urat!
Úgy gondolom, erre a hitre van szükségünk, ez visz be a nyugodalomba. Egy hegy, az biztos, hogy hegy: testi „hegy”, a körülmények „hegye”, vagy a szolgálatban a kilátástalanság „hegye”. Természetünkből adódóan a helyes utat válsztanánk, a bölcs, ésszerű megoldást, ha azt mondjuk: Nem, ehhez nem nyúlunk! De a hit azt mondja: Nem fogok a hegy körül sündörögni, nem fogok megfordulni, és elfutni. Add nekem a hegyet! Én ezt a hitet akarom, és te is azt akarod. Nem a mi emberi bátorságunk, a mi erőszakos vagy harcias természetünk, ami ezt véghez viszi. Nagyon jól tudjuk, hogy semmink sincs; ha magunkra maradunk, legjobb, ha feladjuk. De az Úr szólít most meg bennünket, és Káleb példája meg is fedd. Egy hosszú élet végén, amikor úgy gondolnánk, hogy már épp itt az ideje, hogy kapjon egy szép kis kertet és házikót, ahol könnyebb a munka és pihenhet, ő azt mondja: Nem! Add nekem a hegyet, ahol az Anákok és erősített városok vannak, add nekem e hegyet! A nehézséget válaszotta, mert azt a lehetőséget látta benne, hogy az Úr megdicsőülhet!
Lehet, hogy nagyon hamar szembekerülünk a gyakorlatban azzal, amit most mondtunk, de menjünk ezekkel az Úrhoz! Olyanokkal kell majd szembenéznünk, amik emberileg ijesztő, belső vagy külső nehézségek, melyektől elcsüggedünk, de bár ott lenne bennünk ez a csendes, nyugodt bizonyosság és bizalom a mi Istenünkben, hogy: - Add nekem ezt a hegyet, hogy az Úr megdicsőüljön!
És Káleb megkapta. Hebron volt a hegy neve, de Hebron egy másik, hosszú történet. Rátok hagyom, hogy nézzetek utána, mert Hebronnak csodálatos szerepe van Isten tervében. Dávidot először Hebronban koronázták királlyá, mielőtt Jeruzsálemben megkoronázták volna. Hebron ’közösséget’ jelent. Hebronban nagy örökség van fenntartva azok számára, akikben megvan ez a hit, hogy nem akarok elmenekülni a nehéz körülményeimből, az Úr erejével vállalom, hogy megmutathassa, hogy Ő képes megcselekedni azt, ami emberileg lehetetlen. Az Úr adja nekünk ezt a hitet!
T. Austin-Sparks úgy gondolta, hogy amit ingyen kaptunk, azt továbbadnunk is ingyen kellene. Ennek megfelelően az Ő írásai sincsenek szerzői jogokkal védve. Ha Te is szeretnéd másokkal megosztani ezeket a műveket, kérjük, hogy tiszteletben tartva a szerző kívánságát, add Te is szabadon - költségmentesen, változtatások és szerzői jogok fenntartása nélkül.